A berlini fal 1989-es lerombolásának története akár kilenc évvel korábban is kezdődhetett volna. Vargha János, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és a Búvár természetbarát magazin munkatársa, egy megbízás miatt a Duna-kanyar csodásan érintetlen környezetében gyönyörködött. Interjúalanyai közül egy helyi tisztviselő megjegyzést tett titkos gát építési tervéről, aminek „köszönhetően” a terület víz alá kerülne.

Vargha megtudta, hogy a tervezett bős–nagymarosi vízlépcső hatalmas pusztítást jelentene a vidékre. Természetesen írt egy figyelemfelkeltő cikket, de az sohasem jelent meg. Érdekelni kezdte, hogy miért olyan fontos a kormány számára ez a projekt, hogy cenzúrázzák a cikkét. Felfedezte, hogy a nagymarosi vízlépcső a Duna magyarországi és – akkor – csehszlovákiai közös szakaszának komplex hasznosítására tervezett építmény lett volna. A vízlépcső felépítésének célja az energiatermelés, a hajózhatóság biztosítása, az árvízvédelem és a területfejlesztés volt.

Varghát egyre jobban bosszantotta a tervezet és a körülötte lengő titokzatosság – bár egyes írásai túljutottak a cenzúrán, még többet akart tenni, így megalapították a Duna Kört. A szervezet illegálisnak minősült, amely a vízlépcsőrendszer ellen küzdött szamizdat hírlevelekkel, tiltakozó akciókkal és aláírásgyűjtésekkel. Kitűzött céljuk az emberek felvilágosítása volt a fenyegető környezeti károkról. 1985 decemberében a szervezet és Vargha alternatív Nobel-díjat, a Right Livelihood kitüntetését kapta meg tevékenységéért.

A gát megépítése a kormány számára egyre fontosabbá vált: a Duna vizének szabályozását az emberek akaratának irányításával tették rokonértelművé. Ám az egyre növekvő „gátellenes” nyomásnak köszönhetően megingott a párt egysége. Volt, aki belátta indokolatlanságát, míg mások a sztálinista idea megtestesülésének tekintette.

Magyarországon viszont egyre nagyobb teret nyertek a környezetvédő, „zöld” politikát folytató csoportosulások. 1988-ban Magyarország megegyezett Csehszlovákiával a gát építésének felgyorsításáról, aminek hatására több tízezer ember tüntetett a főváros utcáin, és 150 000 aláírást gyűjtöttek össze a vízlépcső munkáinak leállítását követelve.

A kormány tekintélye és hatalma megkérdőjeleződött – az Országgyűlésben heves viták zajlottak a gát kivitelezéséről. Végül 1989 májusában a kormány leállította az építkezést, ezzel reményt adva a nagyobb politikai változások bekövetkezésére.

A gát megépítését ellenző kezdeményezések a magyar politikai reformisták egyetlen esélyét jelentették, hogy változást tudjanak véghezvinni. Szeptemberben az akkori külügyminiszter, Horn Gyula, a Csehszlovákiával kötött gátépítési szerződést felbontotta, és bejelentette, hogy megnyitják a határokat Magyarország és Ausztria között, átengedve minden keletnémet állampolgárt. Napokon belül Bécsig állt a Trabantok sora.

Így – mondhatni – megnyílt egy Nyugatra vezető kiskapu, és a berlini fal értelmét vesztette. Napokon belül az emberek a fal ledöntésébe kezdtek.

A budapesti fordulat nem teljességgel vetett véget a dunai vízlépcső tervének. Szlovákia mégis felépítette a projekt ráeső részét, és megvádolta Magyarországot a szerződés megsértésével. A felek a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordultak. Bár 1998-ban egyes politikusok fejében megfordult az ötlet, hogy felfrissíthetnék a bősi gát terveit, azonban a tüntetések hatására elvetették.

Vajon Vargha kampányolása a Duna megmentéséért valóban felgyorsította a berlini fal lebontását? A történelem tele van „Mi van, ha?” kérdésekkel – ma már ki tudná megmondani?! Ám Vargha úgy gondolja, ha be is következett volna a kommunista rendszer bukása, munkájuknak köszönhetően ez közel öt évvel hamarabb történt. A vízlépcső az emberek és a víz leigázásának szimbóluma lett – de ez emberek kiszabadultak, miként maga a Duna vize is.

Forrás: [ x ]