Sokadszor jártam ott, tizen- vagy huszon-valahányadszor. Az első utak persze Kelet-Berlinbe vezettek – Berlin, Haupstadt der DDR –, a fallal körbekerített Nyugat-Berlinben sohasem jártam, sajnos. Szeretem ezt a várost, tartózkodó szeretettel, de határozottan. Krakkó, Dubrovnik, Velence – letepertek és fogva tartanak, rögtön érzem, sokadszor is, hogy valahová – Krakkóba, Dubrovnikba, Velencébe – megérkeztem; az első találkozón letepertek és fogva tartanak. London maga a csodálatos idegenség, elnyel. Kellemes érzés Londonban elnyeltnek lenni. De bárhová megyek is – sajnos, egyre ritkábban – az első helyi illatmolekulák megéreztekor érzem, hogy nem otthon vagyok. Hanem valahol máshol.
Most történt meg velem először, hogy szippantva egyet, nem éreztem magam valahol máshol – bár Berlinben éreztem magam, nem otthon. Magától vitt a lábam ponttól pontig, kivételesen, egyszer-egyszer, fogott el a rácsodálkozás érzete. Persze, ha valami általam bejáratlanabb helyre igyekeztem – igyekeztünk, a többes számnak fontossága lesz! –, megnéztem a térképet; de hiszen idehaza is megnézem, ha mondjuk Cinkotára indulok! A korábbi tapasztalathoz mért azonosságokat és változásokat természetesnek vettem.
Azonosságok és változások; honos érzetek és furcsállódások – ezekből szórok ide néhány mozaikkockát. Talán megértem magam is, miért a idegenség-érzet hiánya.
Autók, autósok. A berliniek között nyilvánvalóan kevés a négykerekű elmebeteg. Anyázást egyszer sem, dudálást kétszer ha hallottam. Az utcák rendszere persze más – nem egyközpontú –, a széles úttesteken könnyebben haladnak a motorizált népek, parkolóhelyet találni nem művészet. A forgalom halad, nem robog. Nem láttam tahó-döhönc nagy szuperjárgányokat, villogóan fölékszerezve. Luxusjárművek persze akadtak, de nem a kivagyiság fitogtatódott, hanem pusztán az: nekem több a pénzem, tehát kényelmesebb, furmányosabb kocsit veszek és használok – és kész. Motorizált ordító zene egyszer-egyszer hallott – kivétel nélkül arabok vezette autókból, keleti rock, vagy mi a csuda. A motorizáció itt nem a megőrülés terepe.
Színesek. Ha már az arabokat említettem: Berlin színes város. Több feketét láttam, mint ősgermán szőkét. Mindenfele fölbukkantak a mohamedán, kendőt vagy bokáig érő, iszlám hagyomány parancsolta hosszabb ruhát viselő asszonyok. A férfiak közül egy-egy legföljebb viselkedésével tűnt ki; nyilván a hangosító-kocsit hajtó egyedek gyalog változatai, de amúgy a többiek mind viseletben, mind magatartásában hézag nélkül illeszkedtek a város lelki mozaikjába. A legdögösebb bombázó-nőstények azonban európai stílű arabok lányok voltak. Megértem az Ezeregyéjszaka elkábulásait; bár nekem, nekünk megtanulhatatlan művészet meglátni, mi rejlik a csador alatt.
Nagyobb művészet „óberlini” vagy echte-német vendéglőt találni, mint tibetit. Ha kicsit jobban figyelek, nyilván szamoai sörözőt is leltem volna. Noha csak kevés helyet próbáltunk ki, az a gyanúm, hogy a többség a tapéta és a díszletek sajátossága ellenére valami szupranacionális kosztoltatási rutint ad, bár jót. A legrémületesebb evési élményem a város nemzeti kajájának, a curry-wurstnak, egy minősíthetetlenül vacak darabjának elfogyasztása volt. A döner kebab, amit ettem, tisztességesen, de fantáziátlanul lett megcsinálva. Kínaival nem próbálkoztam – egykori kedvenc konyhámtól eltávolított a pesti rossz tapasztalat: az utóbbi időben igen kezd hasonlítani egy rossz vasgyári menzára a honi átlaghely.
Telefon. A berliniek elmaradott vidékiek hozzánk képest. A feleségem vette észre, hogy alig-alig látni mobilozó népeket. Még tiniket sem. Két nap számoltam az eseteket: az egyiken hetet – beleértve a feleségemet –, a másikon négyet láttam – ugyan csak beleértve a feleségemet. Mi van ezekkel? Miért nem veszekednek, beszélik meg a végbélműtétjüket, idomítják a gyerekeiket az éteren át? Nem telik rá?
Hajlesz. Az van. Nem sok, nem szembetűnő. A metrón – U-Bahn + S-Bahn a szótáramban – ugyan szinte majd minden alkalommal föltűnt egy-egy koldulóművész, hol zenélve, hol prédikálva, de jelenlétük nem volt nyomasztó. Sosem próbáltak erőszakosan lenyúlni. Kinti rokonom egy társulat elkerülésére figyelmeztetett: valami szervezettnek tűnő csapat, – igazolványos, perselyes alakok falkája – szedett sápot nemes célra, az egész meglehetősen gyanús akciónak tűnt. Pestről ismerősnek.
„Dujúszpíkinglis?” – ez a csecsemőket cipelő cigány nők jelszava a német fővárosban. Kérdeztek, és a kezembe akartak nyomni valami papírt. Csak a külföldi turisták járta helyeken tűntek fel; egyetlen egy sikeres akciójukat sem tudtam megfigyelni. Kilógtak a város szövetéből – ez van.
Múzeumok. Berlinben több, mint kétszáz van. Új helyre egyre sem mentem most, jó volt viszontlátni a régi kedvesek néhányát. A Múzeum-szigeten a Pergamon Múzeum most is telve volt az útikönyvi kötelező látnivalókat letudni akarókkal. Nyüzsgő helléneknek gondoltam őket, és kész. Az iszlám részleg nem régen nyílt meg – nekem kissé csalódást jelentett. Még az NDK-korszakban voltam ott, poros, ócska helyen jártam; most minden rendben van – és steril. A mezopotámiai Istár-kapu továbbra is lenyűgöző, bár nem értem, hogy rossz, lárátás nélküli elhelyezését a múzeum nagy átalakítása során miért nem változtatják meg. A kedvenc helyem – nővérem régebbi felfedezése – a Bröhan Múzeum. A szecesszió és az Art Deco otthonalakító művészetét bemutató kis gyűjtemény, remekmű talán egy-kettő van benne, ám az egész kiállított anyag egységes és magával ragadó. Egy magángyűjtemény az alapja; a jó szemű és jó ízlésű, ám koránt sem multimilliomos gyűjtő a hatvanas években kezdte összeszedni a divatból kiment, semmire se becsült, sőt, vitatott, támadott értékű – azaz kunszt-megmondó-emberek leszájalta – avíttságokat. Piacon, zsibárusnál, pincében-padláson. A kiselejtezett kancsók és ebédlő-berendezések, a falnak fordított festmények, a leakasztott csillárok a helyükre kerültek: a látogatók elé. Mondom, nem az egyes műtárgyakat érdemes csodálni, hanem az egészet: lehetséges volt ilyen tárgyvilágban élni. Otthon.
Berlinben lehetséges élni. Sehol semmi idegbaj. Pedig voltunk utcai mulatságon, belekeveredtünk a melegünnep felvonulásába, jártunk rosszhírű környéken és turistahordák megszállta helyen. Láttunk procc luxusboltokat és a használt farmerban utazó zsibisek rossz szagú odúit, unalmas és ronda és gyönyörű régi és új épületeket, slampos és elegáns, de legtöbbnyire sem ilyen sem olyan helyi embereket. Ám mindenki tartózkodó méltósággal otthon volt. Vagy inkább: helyben volt.
A feleségem megérkezett, sokadszorra – és elkezdett csillogni a szeme, minden légvételt élvezett. A kislányom megérkezett – az első útja volt a mostani – és egy óra múlva sajnálni kezdte, hogy egy hét múlva elmegyünk.
Megérkeztem és ott voltam.
Rajka után az első hazai benzinkútnál rögtön letegezett a pultosnő – hello! –, a számlázás bonyodalmas procedúrának bizonyult, a boltban mobilozott a nép. Az illemhelyen drágább volt a megkönnyebbülés – eurocentben! –, mint ahonnan jöttünk.
Úgy tűnik, Pesten diliflepnivel lehet vezetni, jogosítvány nem is kell talán.
Megérkeztem és itt vagyok.
AJÁNLOM AZ OLDALT
