A magyarországi U2-rajongók logikusan vagy a zágrábi két, vagy a lengyelországi koncertre mennek el, mivel ezek esnek a legközelebb, ám egy berlini koncert mellett ugyanannyi érv szól: durván 20 éve itt vonult stúdióba, hogy történelmének sokadik, de egyik legnehezebb és legradikálisabb megújulását végrehajtsa, ami végül az Achtung Baby című albumban öltött testet. A One című dal Anton Corbijn rendezte klipjének Trabantjait talán elég emlékeztetőnek felidézni, hogy lássuk, mennyire összekapcsolódtak a megújuló együttes napjai a megújuló Németország és Kelet-Európa napjaival, tereivel.

Ráadásul a koncert az olimpiai stadionba került, itt nyert 1936-ban Jesse Owens, s a hosszas huzavona után felújított épület most is remek helyszínnek bizonyult: a közönség hangja az akusztikának köszönhetően félelmetesen erős lett, amit a kezdés előtti kedvcsináló hullámzás is bebizonyított - ahogy azt is, hogy a németek nem mennek a szomszédba egy kis hangulatkeltésére, jókedvért. Külön érdekesség, hogy a kívülről alacsonyabbnak tűnő épület a belépéskor árulja el a titkát, vagyis azt, hogy a küzdőtér a földbe van süllyesztve, a lelátók pedig arénaszerűen meredekek. Így mindenki jól ráláthatott a hatalmas póknak vagy Transformers robotnak tűnő szerkezetre, amely alatt helyezkedett el a színpad, a lábai között pedig egy nagyobb sugarú körben egy külső gyűrűn szintén körbejárhattak a zenészek, a két szférát pedig mozgó vashidak kötötték össze - így értelmezhető tehát a turné neve, a 360º Tour. A pók hasa alatt pedig egy körkörös kivetítő volt.

A félórás hullámzás és hangpróba után megjelent először Larry Mullen dobos, majd dobpergés közepette megszólaltak a gitárok, hogy végre előrerobbanjon Bono is, és elkezdje a koncertet az új No line on the horizon albumról a Breathe dallal. A még sötétedés előtt induló program első blokkjában még három dal csendült fel a legutolsó albumról, de a színpad vizuális teljesítménye így is fantasztikus volt. A hangulat nem volt rossz, de a pattogósabb-rockosabb dalok még magasabbra emelték, a Beautiful day után pedig a Beatles Here comes the sun című klasszikusát is megidézte a zenekar, nem egyedüliként amúgy a koncert során.

Az I still haven't found what I'm looking for emelkedett balladaiságához méltóan a közönség is bekapcsolódott a koncertbe, itt figyelhettük meg először, ahogy Bono kiszedi füléből a kontrollhangfalként szolgáló fülhallgatókat, hogy a maga teljességében hallja 90 000 ember egy hangként zúgó előadását. S nemcsak neki volt ez nagy élmény, hanem az olyan keleti népek képviselőinek is, akiknél a futballmeccseken már rég nincs ennyi és ilyen jellegű közönség... Az Angel of Harlem azért volt különleges, mert a színpadra felugrott négy fiatalember, aki lehetőséget kaptak arra, hogy nyolctagúra bővítve a zenekart együtt adják elő a számot. És akinek ennyi sem elég: a turnén először játszotta el a U2 a Stay című dalt, amit szintén itt írtak, hogy Wim Wenders Far away, so close! című filmjének betétdala lehessen, s egyben a Zooropa című album magját is megalkották vele. A karaokesra vett Unknown caller végén Bono elkezdett egy német mondatot, de az ich bien... után inkább visszavonulót fújt. Hogy aztán következzen egy nagy meglepetés, az Unforgetable fire 1984-ből, elhozván a színpad eddigi leglátványosabb átalakulását, s azt is megmagyarázva, miért olyan divatosak ma a new wave korszak dalai a maguk érzelmi túlfűtöttségükkel - akkoriban mintha hiányzott volna mögülük a látvány technikai támogatása.

Látványosan, de inkább hallhatóan átalakult az új lemez egyik legkedvesebb száma, a I'll go crazy if I don't go crazy tonight, ugyanis brutális jungle ritmusokat kapott basszus alapokkal, így a dallamos eredeti szám kissé beledöngölte a hallgatóit a stadion aljzatbetonjába. Hogy aztán a Sunday bloody Sunday már az iráni elnökválasztásra utalva zöld fénnyel és perzsa felirattal úsztassa el őket. Egészen kiváló volt a dalok összeállítása, a koncert egyszer sem ült le, de nem is volt túl sodró, túl sok, a U2-ra jellemző koncepciózusság és ideologizáltság sem volt tolakodó, s a vizuális lehetőségek megdöbbentő bősége is mind kellő alázattal és a dalokat szolgálva lett felhasználva.

Az ember azt érezte, itt a csúcspont, hogy a következő dallal még magasabbra jusson, bármerre nézett, önfeledten szórakozó, ünneplő embereket látott, a térszerkezet pedig szerves egységbe forrasztotta mind a 90 000-et - s mindezt a hatalmas érzést csak megerősítette Bono valódi megindultsága, ahogy ismételgette "Ez hihetetlen". Aztán jött a koncertszervezéskor valószínűleg csúcspontként megjelölt Walk on, amely a burmai politikusasszony, immáron húsz éve házi őrizetben tartott Ang Szán Szu Csí mellett tesz hitet, s amelynek keretben a színpad külső gyűrűjén meg is jelentek "járókelők", mind az asszony fényképét tartva az arcuk elé. Nagyszerű, aktuális és felelmelő gesztus volt ez a politika lehetőségeiről és felelősségéről az egyén szemszögéből, a szabadságszeretetről, a bátorságról.

De aztán még tovább emelkedett az elméletileg már rég tetőponton járó hangulat, és a koncertzáró One-nal el is érte azt a fokot, amikor az ember olyan dolgokra gondol, amelyek már túl vannak egy szórakoztatóipari termék bűvkörén.

A ráadások ellenben kissé rosszul összeválogatottnak tűntek, például azért, mert még emelni akartak valamit a hangulaton, holott nem nagyon maradtak tartalékok a közönségben, az ülőhelyeken is is rég állt, táncolt, énekelt mindenki. Igaz, 91. születésnapján még bensőségesen felköszöntöttük Nelson Mandelát, de hát egymás között vagyunk, mi, az emberiség nagy családja, és itt van ez a még mindig nagyszerű banda, akik időről időre összehoznak minket. Köszönjük nekik.

Forrás: [ x ]