Az idei Berlinaléról legtöbbünknek a háború, az erőszak borzalmai és a zene fognak eszünkbe jutni; míg a vörös szőnyegen idén többnyire rockerek és popsztárok izgatták a fesztivál látogatóit, a vásznon egymást követték a szenvedés, a nyomor képei. A fődíjat egy brazil akciófilm vihette haza, de igazán jó filmeket nem tartogatott számunkra Berlin.
 

A zenés alaphangulat rögtön a nyitófilmmel indult: az 58. berlini filmfesztivál első bemutatója Martin Scorsese Rolling Stones-koncertfilmje volt, a Shine A Light. Dieter Kosslick fesztiváligazgató boldogan feszített a friss – tavalyi – Oscaros veteránrendező és a kedélyesen koros Stones-tagok mellett. A Shine A Light történelmet írt: ez az első dokumentumfilm, amely megnyithatta a berlini fesztivált. A film egy 2006-os New York-i koncertet örökít meg, és Jagger udvariasan megjegyezte, hogy itt, a berlini díszbemutatón még annál a két évvel ezelőtti New York-i esténél is jobban izgul. Scorsese erre felemlegette, hogy 27 évvel ezelőtt, 1981-ben egy másik filmje, a Dühöngő bika volt a berlini nyitófilm.
„És emlékszel, mi történt azon a vetítésen?“ – húzta a rendezőt Jagger. „Volt valami kisebb kavarodás...“ – próbálta elkenni a hajdani ügyet Scorsese, akkor ugyanis csak jelentős csúszással sikerült bemutatni a filmjét, míg Kosslick a színpad túlsó végéből integett a hangosan hahotázó Jaggeréknek, hogy inkább borítsanak fátylat a múltra. A rendező végül elmondhatta a standard bevezető szövegét is: „Különleges ez az este számunkra, reméljük, tetszik majd a film. Nagyon hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk.“

Kevés jó film

És elindult a fesztivál. Szomorú, de meglepően sok újságíró visszhangozta azt a véleményt, ami aztán az 58. Berlinale utolsó napjaira sziklaszilárd meggyőződéssé vált: nagyon kevés igazán jó filmet láthattunk az idén. Szinte hallottuk az előválogató zsűri bágyadt szuszogását: „Ez idén, ebbe a felhozatalba belefér...“

Egyre lankadóbb lelkesedéssel ültünk be újra és újra középszerű vagy inkább nézhetetlen darabokra és a mozis élmény helyett inkább maradt a star power, amiről Penelope Cruz, Natalie Portman, Scarlett Johansson és az idén rendezőként debütáló Madonna gondoskodott. Az utóbbi premier érdekessége, hogy a popdíva eddigi filmes kudarcaiból következően szinte kivétel nélkül nulla elvárással ültünk be a Filth and Wisdom (Mocsok és bölcsesség) című, mai londoni bohémek könnyed botladozásait bemutató, időnként bohózatba hajló darabra és így aztán kellemesen csalódtunk.

A gipsypunk frontember vitte el a Madonna-filmet

Madonna Eugene Hützöt, a Gogol Bordello nevű punkzenekar frontemberét tette meg Filth and Wisdom középpontjának és Hütz egyszerűen olyan jó arc, hogy megcsinálja neki a filmet. Élvezhető, szerény, kedves, jó ritmusú darab.
Igen, Madonna filmje volt az idei Berlinale egyik kellemes meglepetése. (Madonna filmjéről persze még mindig kevesebb szó esett a Potzdamer Platzon, mint magáról Madonnáról; hatalmas volt a felhajtás a sztár körül. Az IndieWire tudósítója szerint az egyik rövidfilmes rendezőért és stábjáért azért nem küldték az őket megillető fesztiválautót, mert abban éppen tizenhat rekesznyi kabbalavizet szállítottak a dívának...) 

Mintha csak buli lenne a nappaliban

És a sikerek: Mike Leigh elhozta legújabb filmjét, a Happy-Go-Luckyt, amiben egy valószerűtlenül vidám, idegesítően optimista harmincas tanítónő (Sally Hawkins) találja meg a boldogságot a lepattant, külvárosi Londonban. Leigh úgy nyilatkozott a bemutató után, hogy filmje „nem arról szól, hogy valaki optimista vagy pesszimista-e, hanem magáról a felnőttéválásról“. Hawkins, aki már Woody Allen tavalyi Kasszandra álmában is remekelt, itt Berlinben megkapta a legjobb színésznőnek járó Ezüstmedvét.
Levetítették az egyik idei Oscar-esélyest, Paul Thomas Anderson Vérző olaját (There Will Be Blood) is, amit a főszereplő Daniel Day-Lewis is elkísért Berlinbe. A helyi lapok egy szempillantás alatt mesterműnek kiáltották ki a megszállott olajmágnás több mint száz évvel ezelőtt játszódó történetét, az egyik berlini újság például There Will Be Bear címmel jósolt a Vérző olajnak Aranymedvét, és valamennyire be is jött a lelkes jóslat: Paul Thomas Anderson a legjobb rendező Ezüstmedvéjét vihette haza. PTA köszönőbeszédében külön kiemelte Dieter Kosslickot, aki „úgy igazgatja ezt a fesztivált, mintha csak bulit rendezne a nappalijában“.

A főbb díjak

Az Aranymedvét a több mint húsz versenyfilm közül Jose Padilha munkája, a Tropa de Elite (Elitalakulat) kapta végül. A görög származású Costa-Gavras zsűrielnök és csapata, többek között Diane Krüger és Shu Qi színésznők érdekes döntést hoztak – a brazil drogkommandó sztorija valójában egy feszes, izgalmas akciófilm megdöbbentően keményvonalas üzenettel („a drogosok gonoszak“), de nem sokkal több.
A zsűri fődíját – most már sokadszorra – politikai töltetű darab, Errol Morris Standard Operating Procedure című dokumentumfilmje kapta, ami a hírhedt Abu Graib börtönben készült megalázó rabfotókról és a fotókon szereplő rabtartókról, a kegyetlenkedő amerikai katonákról szól. Morris szinte émelyítő eleganciával fényképezi, forgatja újra a mocskos, vérfoltos padlójú börtönben történeteket és mindezt visszatetszően giccses, hollywoodi zenével árasztja el – érdekes kísérlet. A formabontáson kívül mégis ezerszer izgalmasabb, hogy Morris kicsit közelebbről megmutatja a szolgálatban elállatiasodott amerikai közlegényeket, nőket, férfiakat, és filmje megszólaltatja azokat, akiket eddig a hadvezetés így vagy úgy, de elhallgattatott. 

Jövőre inkább legyen kevésbé cool, de jobb filmekkel

„Ez a Berlinale a zenéről, a mély érzelmekről és a nagy művészekről szólt“ – zárta az 58. berlini filmfesztivált Kosslick. „Jó volt a hangulat, és elmondhatom, hogy Berlin idén nem hideg volt, hanem cool“ – tette hozzá. Én pedig erre magamban azt rebegtem: jövőre tőlem lehet farkasordító hideg, lehet kevesebb zene is, és az se érdekel, ha fele ilyen coolban nyomja a fesztiváligazgató, csak könyörgöm, jó filmeket hozzanak el nekünk az 59. Berlináléra.

Forrás: [ x ]