A választási győzelemre joggal számító német konzervatívoknak nincs koherens külpolitikai szemléletük. Neuralgikus pontok: Washington, Ankara, Varsó és Moszkva.

Éles szemű nyugat-európai elemzők - a párizsi Le Monde-tól a londoni Economistig - általában gazdasági okokból tartják „az utóbbi három és fél évtized legfontosabb német választásának" a szeptember 18-án esedékes voksolást. Az aktus külpolitikai jelentőségével eddig alig foglalkoznak. Ez meglehetősen különös, figyelemmel arra, hogy az Európai Unió legfontosabb hatalmáról van szó, és nehezen képzelhető el, hogy a várható konzervatív győzelemnek ne lennének komoly, esetenként drámai külpolitikai következményei.

MI LEGYEN AMERIKÁVAL? A legközvetlenebb és egyben igen kényes feladat a német-amerikai viszony felülvizsgálása. Az iraki háború véget vetett annak a hosszú történelmi korszaknak, amikor a német állam (előbb a nyugati, majd az egyesített) Washington elsőrendű stratégiai szövetségese volt Európában. Schröder kancellár ezt az új szembenállást még a választási kampány közepén is élesen hangsúlyozta. Amikor Bush elnök felvetette egy Irán elleni fegyveres intervenció lehetőségét, a kancellár szinte megvető hangnemben utasította el ezt a koncepciót.

Angela Merkel, a kancellári szék várományosa és a konzervatív koalíció zavarát jól mutatta kétértelmű reagálásuk. A Kereszténydemokrata Unió (CDU) hivatalos külügyi szóvivője élesen támadta Schrödert, és a Washington iránti hűség fontosságát ecsetelte. Közben viszont Merkel kijelentette: „egyetért" Schröderrel. A feltűnő „kettős látásnak" logikus magyarázata van. Egyrészt Merkel és a várható konzervatív többség is érzékeli, hogy a német közvélemény 70-80 százaléka elutasítja az iraki háborút. Másrészt hasonlóképpen többségben vannak azok, akik szerint a francia-német kapcsolat abszolút prioritását fenn kell tartani. Ez biztosítja ugyanis a Párizs-Berlin tandem hegemóniáját az Európai Unión belül. Márpedig a konzervatív vezetésű Franciaország nem kisebb határozottsággal fordult szembe a Bush-elnökség külpolitikai vonalvezetésével (és stílusával), mint a szociáldemokrata-zöld koalíció Németországban.

Ilyen háttérrel egy jövőbeli Merkel-kabinet csak igen óvatosan foghat bele a nyilván szándékolt közeledésbe Washington felé. Sőt, a várt győzelem arányától és jellegétől függően egy sor, új gondokat felvető változattal kell számolnia. Ha például nem kapja meg a konzervatív oldal (a CDU, plusz bajor testvérpártja, a CSU, plusz a jobboldali liberális FDP) az abszolút többséget, akkor „nagykoalícióra" kényszerül a szocdem SPD-vel. Ebben az esetben az SPD adná a külügyminisztert, ami legalábbis lassíthat minden közeledést a Bush-kurzus irányába.

A konzervatív oldal abszolút többsége esetén a legsimább megoldást a hangsúlyosan atlanti orientációjú FDP-szakértő, Wolfram Gerhard valószínű külügyminiszteri kinevezése kínálná. A múlt héten azonban újabb zavar keletkezett. Merkel és Stoiber bajor miniszterelnök, a CSU vezére közös levelet küldtek Blair brit kormányfőnek, az Európai Unió soros elnökének. Ebben határozottan kijelentik: ellenzik Törökország teljes jogú EU-tagságát. Legfeljebb „szoros török-EU kapcsolatot" fogadnának el. Egy ilyen lépés a választási döntés küszöbén nyílt szembefordulás az amerikai stratégiai érdekekkel, és időzítése is teljesen érthetetlen.

A változások másik, ennél jóval drámaibb, s történelmileg is nehéz emlékeket idéző területe lesz a német-orosz-lengyel viszony háromszöge. Schröder nem sokat törődött a lengyelek érthető érzékenységével és abszolút prioritást adott az orosz kapcsolatoknak, beleértve a diplomácia keretein túlmutató személyes barátságot Putyin elnökkel. Ez a kapcsolat azt követően is változatlan maradt, hogy az ukrán válság során Varsó látványosan támogatta a „narancsszínű forradalmat", s ezért szinte végletesen megromlott a lengyel-orosz viszony. Itt komoly és egyértelmű változás várható.

MOSZKVA VAGY VARSÓ? Angela Merkel a választási harc kellős közepén Varsóba látogatott és kettős ígéretet tett. Biztosította a lengyeleket, hogy a kétoldalú kapcsolatokat ezentúl „a francia-német viszonyban már szokássá vált körültekintéssel" kezelik. Másodsor: ígéretet tett arra, hogy a „német keleti politika lépéseit egyeztetni fogják" Varsóval.

Mindezek alapján egyelőre csak egyetlen következtetés vonható le: a győzelemre esélyes német konzervatív erőknek nincs koherens külpolitikai elképzelésük. Ez pedig veszélyes bizonytalanságot idézhet elő Európában, és (a Berlin-Varsó-Moszkva kapcsolat átértékelése miatt) különösen a közép- és kelet-európai régióban.

Méltányolható a Financial Times fanyar summázata: „A CDU/CSU 40 oldalas választási programjából csak 4 oldal a külpolitika. De 40 oldalnyi zűrzavart zsúfoltak bele."

Forrás: [ x ]